Busójárás eredetileg a történelmi Baranya területén élő, horvát népcsoporthoz tartozó sokácok hagyományához kötődött. A népszokást őseik a Balkánról hozták magukkal a 17. század végén és a 18. század elején. Bár az egyházi és világi hatóságok hosszú időn át tiltották az alakoskodást, a hagyomány Mohács városában fennmaradt, sőt idővel a helyi identitás egyik legfontosabb elemévé vált.

Miközben más településeken fokozatosan feledésbe merült, Mohácson a busójárás a tiltások ellenére is tovább élt, majd egyre elfogadottabbá és gazdagabbá vált. A kezdetben elsősorban a sokác közösséghez kötődő szokás idővel az egész város kulturális örökségévé nőtte ki magát.

A busójárás mohácsi jelenlétéről először egy 1783-as egyházlátogatási jegyzőkönyv tesz említést, de a dualizmus korából is vannak ismertetéseink. A későbbi, 19. századi leírásokból jól látható, hogy milyen változáson ment át a hagyomány az 1783-as, kizárólag szokác elemeket őrző leírás óta. Például megjelent a busójáráson a jiddish jankele karaktere. A figura eredetéhez egy helyi történet is kapcsolódik. A hagyomány szerint a 19. században Mohács környékén élt egy idős, szegény zsidó rongykereskedő, akit Jankelének hívtak. Foltos ruhában, vállán zsákkal járta a várost és a környező falvakat, miközben a gyerekek gyakran csúfolták, ő pedig mindig megkergette őket. A jankele alakja vélhetően ebből a népi emlékezetből épült be a busójárás világába, ahol a feladata részben a busók „védelme” volt a kíváncsiskodóktól, részben pedig a gyerekek tréfás ijesztgetése. Ha valaki megpróbálta elmozdítani a busó álarcát, vagy túl közel merészkedett hozzájuk, a jankele zsákjával kergette el.

A 20. század során a busójárás tovább alakult: a busók és jankelék mellett egyre több karneváli elem jelent meg, és már nemcsak a sokácok, hanem más mohácsi polgárok is részt vettek benne. Ferkov Jakab szerint a század folyamán a busójárásban hármas változás ment végbe, megváltozott a megítélése, bővült a szereplők köre, és ezzel párhuzamosan már nem csak a sokácok hagyománya lett, hanem az egész város közös ünnepévé vált.

1907-ben így írtak a busójárásról a Néprajzi értesítőben, két egymásnak ellentmondó forrással szemléltetve a fent említett változásokat: 

„Az ügyes faragó legények ez alkalomra eredeti álarczokat készítenek fából, egyik-másik régi örökölt jószág, kívül rikító kék-vörös színre festik, hogy lehetőleg borzalmas legyen. Fehérre festik a fogakat, feketére aszájüreget, ahonnan, rendesen egy kiütött fog helyén, kurtaszárú pipa mered. Az így felszerelt álarcz szőrére fordított báránybőrre van varrva, felül kosvagy tulokszarvakkal díszítve, úgy hogy valóságos zárt sisakot mutat. A további jelmez: szőrére fordított ködmen, felövezve kolompos szíjjal, hogy a kolomp oldalt lehetőleg kézügybe essék.(…) Hogy napjainkig mennyire szelídültek az erkölcsök és a farsangi duhaj hangulat, mutatja Lichtnek JeerJózsef alábbi vázlata, mely a két év előtti állapot leírásával Tarnai adatait némileg cáfolja:  Két éve (1905-ben) leutaztam Mohácsra, hogy a szokásból már kiveszni induló busójáték tárgyait összegyüjtsem és magát a szokást leírjam. Legnagyobb nehézséget a gyűjtésben a szerb (sokacz) nyelvismeret hiánya okozta s így nem is tudom teljes hű képét adni az egész népszokásnak, de reménylem, hogy utánam más, szerb nyelvismerettel bíró ottani érdeklődők kiegészítik megfigyeléseim hiányait. A busójáték —jobban busójárás — a farsang végén, húshagyó kedden a kora délutáni órákban a legsűrűbb. Ma már modern álarczokban és szedett-vedett kosztümökben, minden jellegzetesség nélkül vonulnak fel, csak elvétve akad egy-egy csoport, amely még a régi hagyományos szokásokat mutatja.”

Napjainkban a busójárás nem csupán népszokás, hanem a közösségi összetartozás egyik legfontosabb kifejeződése. A mohácsiak büszkén ápolják ezt az örökséget, amely mára nemzetközi szinten is a szellemi kulturális örökség egyik kiemelkedő példájává vált.

Mohácson, vagy bármely más többnemzetiségű településen járva érdemes figyelni az itt bemutatott jelekre: az építészetre, a kulturális hagyományokra, az utcák és városrészek neveire, valamint a népszokásokra. Ezek mind olyan lenyomatok, amelyek segítenek felfedezni, miként formálta a különböző népcsoportok együttélése a várost.