A velünk élő római jog
- Blog
A nem jogi végzettségű emberek többségének a római jogról hallva leginkább talán az jut eszébe, hogy a római jog egy olyan buktató tárgy a jogi egyetemen, mint amilyen az orvosi egyetemen az anatómia. Ez a hasonlat találó, mert ahogy az anatómia lényegében a holttestről szól, úgy a római jogi stúdium egy holt jogról szól, amelynek ismerete azonban fölöttébb hasznos a mai jogászok számára is.
A római jogról sokaknak eszébe juthat az 1979-es Brian élete c. filmvígjáték híres jelenete arról, hogy „mit adtak nekünk a rómaiak?”. Az e kérdésre a jelenetben elhangzó válaszok között a vízvezeték, a csatornázás, az utak és a közfürdők mellett elhangzik a közbiztonság és a béke is. Vajon ez utóbbi vívmányok a római jognak köszönhetők-e?
Az általában Augustus császár nevéhez kapcsolt pax Romana, a „római(ak által megteremtett és fenntartott) béke” kiemelése kétségtelenül indokolt. A XVIII. század második felének híres angol történésze, Edward Gibbon úgy vélte, hogy az emberiség történetének legboldogabb korszaka a római császárkor első két évszázada volt, mert ekkor élt a legtöbb ember a legnagyobb földrajzi területen a leghosszabb ideig másutt nem ismert jólétben, békében és biztonságban. A jólét, a béke és a közbiztonság fenntartását a római jog mint az ókori rómaiak által kialakított, és a római állam által szükség esetén kényszer útján is betartatott magatartási szabályok is szolgálták, a római jog jelentőségét azonban elsősorban nem ebben kell látnunk.
A római jogra mindenekelőtt a nyugati világnak egy olyan civilizációs, kulturális vívmányaként kell tekintenünk, amely más civilizációkban nem alakult ki. Az ókori keleti magas kultúrák és az ókori görög (hellén) kultúra ugyan sok tekintetben felülmúlták a rómaiakét, gondoljunk pl. a babiloni matematikára és csillagászatra, vagy az antik görög filozófiára, szépirodalomra és képzőművészetre. A jog mint a vallási szabályoktól, az erkölcstől és a szokásoktól egyaránt elkülönülő, az állam által szankcionált normarendszer azonban csak Rómában alakult ki. A rómaiak régtől fogva különbséget tudtak tenni a iusnak nevezett jog és a többi társadalmi normarendszer között, míg más ókori civilizációkban a „jog”-nak megfelelő szó sem létezett.
Gaius, a Kr. u. II. század második felében működött római jogtudós
(1900 körül készült szobor Rómában, a Tevere partján, az Igazságügyi Palota előtt)
A jog ekként a rómaiak találmánya, amelynek kialakulása részben a régi rómaiakra jellemző, paraszti eredetükben gyökerező gyakorlatias, egyszersmind magántulajdoncentrikus mentalitással magyarázható. Ez a mentalitás teremtette meg – az ókorban egyedüállóan szintén Rómában – a jogtudományt. A római jog nagyságához az is hozzájárult, hogy a római jogot zseniális gyakorlati érzékkel fejlesztő római jogtudósok idejekorán találkoztak a görög filozófiával, amely gondolkodásukra anélkül hatott megtermékenyítően, hogy a görög jogintézmények különösebb hatást gyakoroltak volna a római jog fejlődésére.
A rómaiaktól származik a jogállam, másként a joguralom modern eszméje is, amely szerint az állam területén a jogszabályoknak mindenütt, mindenkor és mindenkire nézve érvényesülniük kell, és amely szerint az állami szerveknek fontos kötelezettségük, hogy a jog érvényesüléséről gondoskodjanak. A jog érvényesülését az ókori Rómában szigorú és hatékony szabályok biztosították, amelyek a tulajdonos és a hitelező érdekeinek védelmét állították előtérbe a tulajdonjogot megsértők vagy a kötelezettségeiket nem teljesítő adósok érdekeivel szemben.
A rómaiak ugyan elhatárolták egymástól a jogot és az erkölcsöt, a jogról azonban nem úgy gondolkodtak, mintha az erkölcsi alapokat nélkülöző szabályok halmaza lenne. A római jogtudósok a nyilvánvalóan a jóerkölcsökbe ütköző szerződéseket éppen úgy semmisnek minősítették, mint a törvény kijátszására irányuló szerződéseket. Ezek a szabályok a mai polgári törvénykönyvekbe is bekerültek.
A rómaiak a maguk jogát ius Quiritiumnak vagy ius civilének nevezték, vagyis a római polgárok jogának, és azt szembeállították más népek, pl. az athéniak vagy a spártaiak jogával, valamint a népek közös jogával (ius gentium). A ius civile legfontosabb részének a magánjogot (ius privatum) tekintették, amely a magánszemélyek egymás közötti viszonyait szabályozta, így pl. a házasságot, a tulajdonszerzést, a szerződéseket, a kártérítést és az öröklést.
A rómaiak a magánjoggal a közjogot (ius publicum) állították szembe, amelyen a római állam (res publica / populus Romanus / res Romana) ügyeit szabályozó normákat értették. Az államon a rómaiak nem a néptől elidegenedett hatalmi szervezetet értették, hanem a római polgárok közösségét. A rómaiak számára ezért nyilvánvaló volt, hogy pl. a római állam vagyona nem más, mint a római nép vagyona.
Minthogy a rómaiak a jogon belül a legfontosabbnak a magánjogot tekintették, a római jog egészét jelentő ius civile elnevezésnek idővel kialakult a ’magánjog’ jelentése. Ekként ókori eredetűnek nevezhetjük azt a mai terminológiát, amelynek talaján a magánjogot és a polgári jogot szinonimának tekintjük. Más kérdés, hogy számos országban, pl. Franciaországban és Németországban a magánjogot tekintik a tágabb fogalomnak, amely magában foglalja egyfelől a polgári jognak nevezett általános magánjogot, másfelől a kereskedelmi jogot. Angliában tovább él a ius civile eredeti (’római jog’) jelentése, ekként az oxfordi és a cambridge-i egyetemen a civil law ma is létező, VIII. Henrik által 1540-ben megalapított királyi tanszékeit helyes fordítással nem polgári jogi, hanem római jogi tanszékeknek kell neveznünk, és e tanszékek professzorai civil law címén valóban a római jogot oktatják, amely a mai napig is kötelező tárgy ezeken az egyetemeken.
Iustinianus császár (527–565) és kísérete a ravennai San Vitale templom egykorú mozaikábrázolásán
A római jog ókori anyagából elsősorban a magánjog az, amely napjainkban tovább él. Görögország területén egészen 1946-ig tovább élt a római jog, mert csak a II. világháború végét követő évben lépett hatályba a Görög Királyság polgári törvénykönyve, amely felváltotta a Görögország területén a római hódítás kora óta folyamatosan hatályban volt, és ekként nemcsak a bizánci kor, hanem a török hódoltság évszázadaiban is továbbélő római jogot.
Nyugat-Európában a Nyugatrómai Birodalom bukását (476) követően is tovább élt a római jog. A római jog továbbélése szempontjából nagy jelentőségű volt az a tény, hogy a XI. században Pisában megtalálták a római jog legfontosabb forrásának, a Iustinianus császár uralkodása idején, az ő rendeletére 533-ban Konstantinápolyban összeállított törvénykönyvnek a teljes szövegét tartalmazó pergamenkódexet, amely 39 római jogtudós műveiből származó idézeteket tartalmaz tematikusan összeállított rendben. Ennek a Digesta néven ismert monumentális törvénykönyvnek az alapján kezdték oktatni a római jogot (vagy inkább úgy mondhatnánk: a világi jogot) a XI. század vége felé az éppen akkor alapított bolognai egyetemen. A bolognai egyetemen kialakult jogi oktatás a római jog páratlan kincsesbányájának nevezhető Digesta oktatása révén vált messze földön híressé, és azt is mondhatjuk, hogy az európai jogtudomány éppen a Digesta oktatásának köszönhetően született meg a bolognai egyetemen. A római jog (világi jog gyanánt való) oktatása a bolognai jogi iskola kisugárzó hatására terjedt el Európa más egyetemein Coimbrától és Salamancától Krakkóig, vagy ha úgy tetszik, Párizstól és Oxfordtól az 1367-ben alapított pécsi egyetemig.
A középkori egyetemek jogi karain világi jog címén kizárólag Iustinianus császár törvénykönyveit oktatták, amelyeket tankönyvek gyanánt használtak. A jogtudósi szemelvények gyűjteménye, a Digesta – a Reader’s Digest neve is erre a szóra vezethető vissza! – mellett a középkori egyetemeken oktatták még Iustininanus császár Institutióit, amely az elsőévesek bevezető tankönyveként szolgált, valamint egy harmadik iustinianusi törvénykönyvet, a Codex Iustinianust is, amely a Hadrianus császár óta kiadott császári rendeletek válogatott gyűjteménye volt.
E törvénykönyvek közül bizonyos értelemben az Institúciók váltak a legjelentősebbé. Az Institúciók (institutiones = tanítások, bevezető tanok) rendszerét egy Gaius néven ismert klasszikus római jogtudós alkotta meg hasonló című tankönyvében a Kr. u. II. században. Gaius kivételesen egyszerű és logikus rendszerben foglalta össze a római magánjogot három nagy szerkezeti egységben: személyek (personae), dolgok (res), keresetek (actiones). Az első rész a mai személyi és családi jogot foglalta magában. A középső rész keretében tárgyalta Gaius a mai dologi, öröklési és kötelmi jogot. A harmadik rész a peres és peren kívüli eljárásokról szólt. A Gaius által kialakított institúció-rendszer a iustinianusi Institúciók közvetítésével a mai napig is meghatározza a polgári törvénykönyvek rendszerét, szerkezeti felépítését.
Európában a polgári törvénykönyvek megalkotása és hatályba léptetése a XIX. század folyamán majdnem mindenütt véget vetett a római jog közvetlen formában történő továbbélésének. Franciaországban 1804-ben, Ausztriában 1812-ben, Spanyolországban 1889-ben, majd Németországban 1900-ban lépett hatályba a polgári törvénykönyv, és ezáltal a római jog közvetlen hatályossága megszűnt.
Ugyanakkor még ma is van néhány ország Európában, sőt Európán kívül is, ahol a római jog közvetlenül tovább él, ahol tehát a bíróságok előtt ma is lehet pl. Iustinianus császár Digestájára hivatkozni. Európán belül a legtisztább formában a San Marino-i Köztársaságban él tovább a római jog mint ún. diritto comune. Kisebb mértékben tovább él a római jog Skóciában, Andorrában, valamint a Nagy-Britanniához tartozó Csatorna-szigeteken és a Man szigeten. A XVII. században a holland gyarmatosítók honosították meg a római jogot Dél-Afrikában és Ceylonban (Sri Lankában), amely ezeken a területeken – Afrikában a Zambezi folyótól délre úgyszólván mindenütt – a mai napig tovább él mint Roman-Dutch law.
Marton Géza akadémikus (1880–1957), a római jog legendás hírű debreceni, utóbb (1937-től haláláig) budapesti professzora
A római magánjog már az ókorban olyan csodálatos fejlettséget ért el, hogy egyes tekintélyes jogtudósok, így pl. Márai Sándor nagybátyja, Grosschmid Béni, magánjogász akadémikus véleménye szerint minden mai jog valójában elrontott római jog. Csak példaként említjük, hogy a rómaiak a részletekbe menően kidolgozták az eladót terhelő jog- és kellékszavatosság szabályait. És bár kétségtelen, hogy a rómaiak nem ismerték még az ingatlannyilvántartást, a szerzői jogot, az iparjogvédelmet vagy éppen az értékpapírokat, a rómaiak a mai napig is a mestereink abban, hogy a jogban ne értéktartalom nélküli paragrafushalmazt lássunk, amelynek csűrésével-csavarásával ügyes jogászok valóságos bűvészmutatványokat tudnak végezni, így pl. rövid idő alatt akár százmilliárdokat is képesek mintegy eltüntetni.
A jog ugyanis, ahogy a nagy római jogtudósok vallották: „ars boni et aequi”, a jó és a méltányos művészete, amelynek vezérlő elvei a jóhiszeműség és tisztesség elve (bona fides), a méltányosság (aequitas) és a jóerkölcsök (boni mores). Azok az ún. „lepapírozások”, amelyek ezeket az alapelveket nyilvánvalóan sértik, nemcsak etikailag aggályosak, hanem jogászilag nézve sem törvényesek. A jogbiztonság követelményére ugyan nagy súlyt kell helyeznünk, hiszen a bíróság nem alkalmazhatja önkényesen a jogot, a bírák nem élhetnek vissza az őket megillető hatalommal, de a jogrend adta lehetőségekkel a közérdek vagy magánszemélyek kárára nyilvánvalóan, súlyosan és rosszhiszeműen visszaélő személyek védelme a jogbiztonság elve alapján aligha indokolt.
Földi András jogtudós, az MTA levelező tagja