Marcali akadémikusai
Tudományos dicsőségfal
- Blog
A tízezer lakosú kisváros, Marcali három akadémikust is adott Magyarországnak. Most őket fogjuk bemutatni. Mindhárom tudós a 19. században élt, és különböző tudományterületen alkotott.
Tóth Ágoston
Tóth Ágoston 1812. október 24-én született Marcaliban, és 1889. június 6-án hunyt el Grazban. Tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte 1831-ben, majd a császári hadseregbe került. Részt vett a Monarchia második katonai felmérésében, mely későbbi térképészeti munkásságának alapját adta. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején gyorsan emelkedett a ranglétrán: századosból rövid idő alatt ezredes lett, és fontos katonai vezetőként Észak-Erdély védelmét irányította, majd hadtestparancsnoki és vezérkari feladatokat látott el. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, melyet kegyelemből 18 év várfogságra enyhítettek, és végül 1856-ban szabadult.
A szabadságharc és a börtön után gazdatisztként dolgozott, többek között Széchenyi István birtokán, majd Keszthelyen mintagazdaságot szervezett. A kiegyezést követően ismét közszolgálatba állt: a Közlekedésügyi Minisztériumban megszervezte a topográfiai osztályt, később annak vezetője lett, és az újonnan létrejött magyar honvédség ezredeseként is tevékenykedett. Oktatóként a hadászat és térképészet tárgykörében tanított. 1871-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.
Tóth Ágoston a modern magyar térképészet egyik megteremtője, és ahogy láthattuk, a Közlekedésügyi Minisztérium topográfiai osztályának megszervezője volt. Legfontosabb művei:
- A magyar katonai nevelés és a Ludoviceum felállításának ügye (1869)
- A helyszínrajz és földképkészítés történelme, elmélete és jelen állása (1874)
- Az európai nemzetközi fokmérés és a körébe tartozó geodétái munkálatok (1870)
- A földképkészítés jelen állása (1872)
Marczali Henrik
1856. április 3-án született Marcaliban Morgenstern Mihály rabbi és FreyerRozália gyermekeként. A gimnáziumot Győrött, majd Pápán, a Pápai Református Kollégiumban végezte el. 1870-ben iratkozott be a pesti egyetem bölcsészeti tanfolyamára. 1873-ban történelem-földrajz szakos tanári diplomát szerzett, majd 1878-ban bölcsészdoktori minősítéshez jutott. Érdekesség, hogy 1875-ben vette fel szülővárosa nevét, névmagyarosítás céljából. 1875 és 1877 között a berlini, a párizsi, a londoni, végül az oxfordi egyetemen tanult, méghozzá a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ösztöndíjával. Külföldi tanulmányútjai során megismerhette a kor legmeghatározóbb történészeit, például Leopold Von Ranke-t, aki nagy hatással volt rá. 1878-tól a budapesti gyakorlógimnázium tanára lett, majd 1878-tól a budapesti egyetemen magántanár, később, 1895-től a magyar történelem nyilvános rendes tanára. 1895. február 14-től a Magyar Történelmi Társulat választmányi tagja volt. 1883-ban Marczalit az MTA levelező tagjává választották.
Marczali Henrik a magyar történetírás egyik meghatározó alakja volt, aki munkásságával a 19–20. század fordulójának tudományos történetírását formálta. Szakmai jelentősége elsősorban abban áll, hogy a történelmet komplex, rendszerszerű folyamatként értelmezte: középpontba az államot és a nemzetet állította, és azt hangsúlyozta, hogy az eszmék az intézményeken keresztül alakítják a történelmi fejlődést. Fontosabb munkái:
- A magyar történet kútfői az Árpádok korában ( 1880)
- Magyarország története II. József korában. I—III. (1881-88)
- Az újkor története. I—III. (1883-86)
- A legújabb kor története 1825- 1880 (1892)
- A vezérek kora és a királyság megalapítása (A magyar nemzet története, I.) (1895)
- Magyarország története az Árpádok korában 1038-1301. (1896)
- Magyarország története III. Károly- tól a bécsi congressusig 1711-1825. (1898)
- Nagy Képes Világtörténet. VII-XII. ( 1901-05)
- Hungary in the eighteenth century (1910)
- Magyarország története (1911)
Kozma Andor
Kozma Andor 1861-bn született, a dualizmus kori magyar irodalom meghatározó, bár ma kevésbé emlegetett alakja volt. Budapesten szerzett jogi doktorátust 1885-ben, és hamarosan a főváros irodalmi és sajtóéletének aktív szereplőjévé vált. Pályáját biztosítótársasági tisztviselőként kezdte, később vezértitkári pozícióig jutott, miközben párhuzamosan építette írói karrierjét. Versei már diákkorától megjelentek, és rendszeres szerzője lett többek között a Pesti Hírlapnak és a Borsszem Jankónak. Költészetében Arany János hagyományait vitte tovább, gyakran szatirikus hangvétellel. A konzervatív irodalmi irányzat képviselőjeként is nyitott maradt a társadalmi változásokra, felismerve a munkásság növekvő szerepét.
Az MTA tagjaként (1901) és a Kisfaludy Társaság tagjaként (1893) aktívan formálta a korszak irodalmi életét.
Legfontosabb munkái:
- A tegnap és a ma (1889)
- Korképek ( 1893)
- Humoros históriák (1896)
- A szabadság ünnepére (1898)
- Víg elbeszélések (1898)
- Szatírák (1898)
- Arany László (1899)
- Magyar symphoniák. Újabb versek (1909)
- Gyulai Pál, az ember és a költő (1909)
- Hetedhét országból. Útirajzok (1916)
- Magyar rhapsodiák (1920)
- Túrán. Ősrege (1922)
Források