Az országleírás, amelyért kiutasítás járt

Debrecen Jakob Glatz 1799-es visszaemlékezése tükrében

Ritkán sikerül olyan könyvet írnunk, amiért a hatóságok üldözni kezdenek, és kitiltanak az országunkból, nem igaz? Jakob Glatz azon kevesek egyike volt, akinek egy Magyarországról szóló leírásával sikerült elérnie, hogy a bécsi titkosrendőrség üldözze, majd kiutasítsák a Magyar Királyságból. Most ez alapján a különleges országleírás alapján mutatjuk be Debrecent a 18. század végén.

Jakob Glatz, az országjáró

Jakob Glatz (1776–1831) evangélikus lelkész, író és oktatásszervező volt. Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon, Pozsonyban és a Jénai Egyetemen végezte. Egyetemista korában, 1799-ben, Gothában adta ki munkáját, melynek magyar fordítása: Egy magyar ember őszinte megjegyzései hazájáról néhány magyar vidéken tett utazása során. A monográfia igen nagy port kavart, ugyanis az egyetemista író csípős nyelven bírálta a Magyar Királyság társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyait, de az egyházakat, a nemességet, és az oktatást is erős kritikával illette, nem is beszélve a bécsi udvarról. A könyvet rövid időn belül betiltották. Ennek ellenére kéz alatt eljutott az olvasókhoz, általános felháborodást váltva ki körükben.

 

Munkája hatására a bécsi titkosrendőrség nyomozta ki kilétét, és utasította a magyar hatóságokat, hogy tiltsák ki a Magyar Királyság területéről, ha haza próbál jönni. Mivel erről tudomást szerzett, oktatójánál helyezkedett el, és több évig a híres német pedagógus, Salzmann intézetében dolgozott. 1802-ben sikerült a rendőrminiszternél elérnie, hogy hazatérhessen. Egy időre haza is jött, meghatódva írt naplójában a poprádi hegyekről és a hazájáról. De végül Bécsben lett lelkész és egyházkerületi tanácsos. Fontos szerepet vállalt a bécsi protestáns teológiai intézet megszervezésében, és a reformáció magyarországi történetéről is írt.

Jakob Glatz arcképe
Forrás: Wikipédia

Debrecen rövid története

Debrecen történetének első nagy fordulata a középkorban volt. 1361-ben I. Lajos mezővárosi rangot adott a településnek, majd Debrecen 1693-ban pedig szabad királyi várossá vált. A reformáció idején a kálvinizmus egyik legfontosabb magyarországi központja lett, ezért kapta a „Kálvinista Róma” nevet. A város életét a protestáns hagyományok mellett a cívis polgárság sajátos kultúrája is meghatározta. A cívisek különleges társadalmi csoportot alkottak: sajátos életmódot folytattak, miközben városi otthonuk és vállalkozásuk mellett földműveléssel is foglalkoztak. Az oktatásnak is kezdettől kiemelt szerepe volt a városban: 1538-ban megalapították a Protestáns Főiskolát, a mai Debreceni Egyetem elődjét. 1849-ben Debrecen rövid időre Magyarország fővárosa lett, és itt mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását. A 20. században, 1912-ben  megalapították az egyetemet, mely napjainkban (is) a régió szellemi központja. 

Debrecen, piac utca, metszet a 19. századból
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Hogyan látta az utazó a várost?

Annak ellenére, hogy Jakob Glatz erős, néha elfogult kritikával illette a korabeli Magyarországot, érdemes az ő szűrőjén keresztül megismerni a várost, hiszen az alaposan kifejtett részletek segítségével több mint 200 évet repülhetünk vissza az időben.

„Debrecen szabad királyi város Bihar vármegyében Magyarország első, legnagyobb és legjelentősebb városai közé tartozik. Területe igen nagy, mert a házak egymástól távol épültek és nagyrészt gyümölcsöskertek csatlakoznak hozzájuk. Sok közülük náddal van fedve, ami a várost tűzvész esetén a legnagyobb veszélybe sodorja. Ezek miatt már valóban

gyakran a legkényesebb károkat szenvedte el. Lakosainak száma huszonnyolc ezerre rúg, és nagyobb részük református. Ez a körülmény az oka annak, amiért Debrecenben, az országos vásárokat leszámítva, aránylag feltűnő nyugalom és csend honol, amit más, messze nem ilyen nagyon népes helységekben nem lehet megfigyelni.”

Jakob Glatz nagyon lényeglátóan festi le Debrecent, hiszen a cívisházak pont így néztek ki: egyszintes lakóépületek, beépített kapuval, az udvaron gazdasági épületekkel és kerttel. Egyébként a nádfedeles építkezés ekkor jellemző volt hazánkban, a következő évszázad közepétől kezdték el lecserélni a tetőket tűzvédelmi okokból.

Tanyavilág és marhatartás

„Az ember az éjszakát többnyire szabad ég alatt tölti el, és a csillagos láthatár a természet egyik legszebb és legmagasztosabb színjátékát nyújtja. A levegő lágy; szent csend uralkodik! Ha pedig éppen egy szép teliholdas éjszaka érkezett el, az ember egy tágas-tágas, gyönyörű szőnyeghez hasonlatos síkságot lát maga előtt elterülni, és a tekintet beláthatatlan messzeségben veszik el. Az ünnepélyes éjszakai nyugalmat olykor a megmozduló állat kolompja szakítja meg…”

A hortobágyi puszták leírása után Jakob Glatz áttért a marhatartás ismertetésére. Hiszen Debrecen gazdaságának egyik fontos hajtóereje volt évszázadokon át a szarvasmarha-tenyésztés. volt- Az alföldi pusztákon ridegtartásban éltek az óriási csordák. 

„A legszebb, legnagyobb és talán legzsírosabb ökrökből álló hatalmas csordák, amelyek ezrével lepik el a fent említett pusztákat, jól mutatják, hogy a marhatenyésztést milyen intenzíven és milyen sikerrel űzik ezeken a vidékeken. Egy-egy tehetős nemesember és polgár több százat is birtokol belőlük, sőt, egy bizonyos Bíró [nevű] emberről azt mesélik, hogy gyakorta tízezer darabot is kihajtott a mezőre.”

A pásztorok leírása már jól tükrözi Jakob Glatz vitriolos stílusát, azonban ha történelmi forrásként tekintünk a leírásra, akkor elképzelhetjük, hogyan nézhettek ki, milyen hatást kelthettek az említett pásztorok:

„Magyarország minden vidékéről áramlanak ide vásárlók, akik kondaszámra veszik a legnagyobb és legzsírosabb sertéseket. A szalonna is fontos kereskedelmi cikk Debrecenben, és mivel nagyon olcsó, messzi földre szállítják. A pásztorok, akik a széles rónákon és pusztákon a marhát őrzik, és azzal egész tavasszal, nyáron és ősszel a szabad ég alatt maradnak, markos, igen egyszerű, gyakran piszkosan öltözött, komor, olykor félelmetes és veszélyes emberek. Nagyon erősek, de erejük még nagyon nyers, és kiművelésükért még semmit sem tettek. Bő, fekete és zsírral bekent inget és gatyát, szőrös bundát és subát viselnek, vastag, fogazott furkósbottal és egy különleges baltávalfelfegyverkezve sandítanak ki kis kerek kalapjuk alól, és az utazóra olyan pillantásokat vetnek oldalvást, amelyek semmi jót nem sejtetnek”

Debreceni vásárok

 

A város 1361-ben kapott mezővárosi rangot, ekkor évi négy vásár tartására is jogot kapott. A térségben, sőt, országosan betöltött gazdasági szerepét szemlélteti Glatz jellemzése:

„Debrecenben mindenféle vidékekről származó kereskedőknek vannak lerakataik. Az országos vásárok idején igen nagyszámú kereskedő jön ide Ausztriából, Erdélyből, Havasalföldről és Törökországból. Ez idő alatt azokról a vidékekről, ahol nincsenek vagy jelentéktelen kalmárok vannak, mindenki ebbe a városba áramlik és ellátja magát a szükséges dolgokkal. Ez Magyarország számára a leggazdagabb éléskamra, és országos vásárai sok ezrek jómódját illetően döntő. Így például, ha a lenvászonnal [kereskedés] nem jól alakul, akkor Magyarországnak számos lakosa, akinek a lentermesztés a fő keresetága, nyomasztó [anyagi] helyzetbe kerül. A Debrecenbe hozott kiváló kereskedelmi árucikkek közül a lenvászon az egyik legjobb és legjövedelmezőbb, és a leginkább a rácok/szerbek, néhány szepességi kelmefestő, rozsnyói és árvai kereskedő viszik.”

A debreceni vásár leírásában megjelenik és hangsúlyt kap a multietnikus Magyarország bemutatása is:

„Nincs Magyarországon még egy olyan város, ahol olyan híres és nagy országos vásárok lennének, mint Debrecenben. Ezek semmiben sem maradnak el Lipcse, Frankfurt és más külföldi városok vásáraitól; sőt, Debrecenben sokkal jelentősebb számú vásárlót és árut láttam összegyűlni, mint Lipcsében. A vásárt a Hatvani kapu előtt tartják, ahol szinte lehetetlen a legkülönbözőbb nemzetekhez tartozó bel- és külföldiek hangos sokaságának tolongásán átverődni. Itt kicsiben látható a magyar világ: itt egy komoly magyart, ott egy nyers havasalföldit; nem messze ettől egy csoport nyerészkedő zsidót; kis távolságban szegény cigányok karavánját; itt egy ravasz szlávot, ott egy számoló görögöt; számos németet, cincárt, örményt, klementit, makedónt, lengyelt, törököt stb. stb. látni. Ez a nyers és műveltebb, babonás és felvilágosultan gondolkodó, rabszolgalelkű és nemtelen, önző és nagylelkű, szabad és leigázott, boldog és boldogtalan emberekből álló különös elegy, ez az észből és esztelenségből, szabadságból és rabszolgaságból, erényből és bűnből összezagyvált káosz sajátos jellegű, érdekes színjátékot nyújt a megfigyelő számára.”

Fontos kiegészítés, hogy a görög kifejezés alatt a korban alatt általában az ortodox (görögkeleti) vallású népcsoportokat értettek, nem pedig a hellén görögöket. A cincár is például egy ortodox népcsoport, melynek nyelve a románhoz áll közel. Hagyományosan pásztorkodással, kézművességgel és kereskedéssel foglalkoztak. A 18. század végén és a 19. században jelentős kereskedőkolóniáik éltek Magyarországon is. A klementi pedig egy észak albán katolikus néptörzs. 

 

Debreceni kézművesség és kereskedelem

 

Jakob Glatz a város kézművesiparának bemutatásakor kiemelte a pipakészítők céhét, valamint a szappankészítőket:

„Debrecenben az emberek számos módon keresik kenyerüket és a lakosok nagyobbrészt jómódúak. A kereskedelem és az országos vásárok igen jövedelmezők a város számára és a kézműipar meglehetősen virágzó állapotú. A kézművesek között a pipakészítőknek saját céhük van, amelynek gyártmányai Magyarországon belül és kívül nagyon kelendőek, mert minőségük igen különleges. (…) Csodálkozom, hogy még senkinek sem jutott eszébe, hogy ezekkel a kézművestermékekkel külföldön kereskedjen. Talán a túlzott vámok, amelyeket erre a cikkre is kivetni jónak láttak, a felelősek ezért. Számos debreceni részben egy igen jóféle szappan készítésével, részben az ezzel folytatott igen jövedelmező kereskedelemmel biztosítja megélhetését. A szappan egész Magyarországon kapható, mivel a legjobb az országban.”

A dinnyetermesztésről szóló leírás nem is gazdasági vagy mezőgazdasági, mind inkább kulturális szempontból érdekes:

„Szőlőművelés nem folyik Debrecenben, mivel a szőlőskertek, amelyek a város körül találhatók, nem jelentősek; az ezek szőlőjéből készített bor értéke nem nagy és a bor nem tartható el sokáig. Dinnyét azonban, különösen úgynevezett görögdinnyét, nagy mennyiségben termesztenek. Ez egész szántóföldeket beborít. Debrecenben és számos más magyar városban gyakran egy-egy hetivásáron vagy akár más napokon is, húsz, ötven, gyakorta még több teljes kocsit lehet látni, megrakodva ezzel a nemes gyümölccsel. Ha jól terem, akkor egy szép nagy dinnye legfeljebb egy garasba kerül, vagy még ennél is kevesebbe. Néha láttam, hogy egy negyed garasért hármat adtak belőle, mivel már kissé régóta hevert, és a nagy hőség miatt annak a veszélye forgott fenn, hogy megromlik. Mindazonáltal egyáltalán nem volt élvezhetetlenebb.A dinnye Magyarország sok lakosánál más, elkészített ételeket helyettesít. A szegényeket, akik túlságosan vagyontalanok ahhoz, hogy szalonnát vagy más élelmiszert vásároljanak, gyakran látni tömegével a köztereken, ahogy egy sarokban ülve jó étvággyal fogyasztják dinnyéjüket. 

Ha pedig már belemerültünk a gasztrokultúrába, íme egy kenyérrecept:

„A magyar fehér kenyér, különösen a debreceni, roppant méretű és felettébb ízletes, ezért messze földre szállítják. Nem használnak hozzá kovászt, hanem helyette egy búzakorpából készített pépet, amelyet párnak neveznek.”

Oktatási és egyéb intézmények Debrecenben

 

A Debreceni Református Kollégiumról, ahol Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre is tanultak, így nyilatkozott:

„A magyarországi reformátusok leghíresebb gimnáziuma (ők, nem tudni miért, inkább kollégiumnak nevezik) a debreceni, ámbár sokan a pápai iskoláknak tulajdonítják az elsőbbséget. Túl hosszadalmas lenne részletekbe belemenni, és egész berendezkedését leírni, azért csak néhány szót kívánok szólni róla. A négyszögletes alapterületű iskolaépülete nagy és igen tágas, a tanári kar és a diákok száma magas. Ez utóbbiak támogatására jelentős kegyes alapítványok léteznek, és az iskola pénzalapja olyan nagy, mint egyik más protestáns iskoláé sem Magyarországon. A könyvtár tekintélyes, de az iskolaügy belső felépítése hiányos, az itt oktatott tudományok kiválasztása nem elég célszerű és elhibáztak a művelésükre használt módszerek. (…) A debreceni reformátusok iskolai könyvtára megtekintésre méltó. Sok ezer műből áll, amelyeknek legnagyobb, legtekintélyesebb részét klasszikusok teszik ki. Magyar írás nem sok van. A könyvtár, amelynek használata a diákok előtt nyitva állt, az egyik legidősebb fogadtatás gondviselésére van bízva. Az akkori könyvtáros, Nagy Sámuel komoly jellemű, szolgálatkész, az irodalmat – különösen a hazait – ismerő, és általában belátással és ismeretekkel rendelkező férfi. Ha a debreceni gimnázium sok ilyen férfit tudna felmutatni, akkor az embernek jó ítéletet kellene megfogalmaznia róla.”

A kultúra és oktatás ismertetésekor említést tesz a debreceni könyvnyomdáról, valamint a piarista és a ferences kolostorról, valamint az árvaházról és a katolikus, valamint protestáns (református) kórházról. Ekkoriban ugyanis az ilyen jellegű intézményeket, – ahogy az iskolákat is –  felekezeti alapon működtették, alapítóik és fenntartóik az egyházak voltak. 

Jakob Glatz kalandos sorsú, sőt, szerzőjét is kalandos sorsa juttató munkájának nem provokáció volt a célja, hanem kizárólag a jobbító szándék. Debrecenről szóló leírása még az egyedi, kritikus szemlélet ellenére is olyan részletes, hogy ezt a sajátosságát könnyen megbocsáthatjuk neki. Érdekes és izgalmas olvasmány, melyből ezúttal csak néhány részletet mutattunk be, mégis úgy érezhettük, mintha magunk is ott lennénk a debreceni vásár tarka forgatagában, vagy a hortobágyi pusztán.

Források:

  •  
Scroll to Top