Selmeci diákhagyományok
A Miskolci Egyetem kulturális kincse
- Blog
A Selmeci diákhagyományok összessége bejegyzett szellemi kulturális örökségnek minősül. Mégis mi a története, milyen szokásokról van szó, és hogyan fonódott össze Miskolc városával és kultúrájával?
A Selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémia
A selmeci Bányászati Akadémia gyökerei szorosan összefonódnak a magyarországi bányászat fejlődésével. A Kárpát-medencében már a 11–12. századtól jelentős nemes- és színesfém-kitermelés folyt, amely idővel európai szinten is meghatározóvá vált. A bányászat kifejezetten olyan ágazat, amely több tudományterületből szerzett tudásra építkezik, így sikeres műveléséhez szükséges például a kohászat, a gépészet, a kémia, az ásványtan, a geodézia és az erdészet tudását ötvözni. Ehhez pedig idővel szükséges lett egy bányatisztképző iskola létesítése.
Ezt felismerve a szakemberképzés intézményes alapjait III. Károly teremtette meg, amikor 1735-ben létrehozta Selmecbányán az első magyar bányatisztképző iskolát. Néhány évtizeddel később, 1762-ben Mária Terézia új szintre emelte a képzést: megalapította a Habsburg Birodalom egészét kiszolgáló bányászati és kohászati szakemberképző intézetet, melynek tanítási nyelve a német volt. 1770-ben hivatalosan is akadémiai rangot kapott az intézmény, mely Európa-hírű oktatók segítségével termelte ki a bányászati szakembereket.
1846-ban elindult az erdészeti képzés és az intézmény neve Bányászati és Erdészeti Akadémiára változott. A kiegyezést követően, 1867-ben az akadémia magyar állami intézménnyé vált. Az oktatás nyelve a magyar lett, ami jelentős szerepet játszott a magyar műszaki és tudományos szaknyelv kialakulásában. Az intézmény fejlődése a 19. század végén tovább gyorsult: új oktatási épületek, laboratóriumok és szakmai létesítmények épültek, miközben az akadémia az ország egyik legfontosabb műszaki felsőoktatási központjává nőtte ki magát.
Az első világháborút követő történelmi változások azonban véget vetettek a selmecbányai korszaknak. Az akadémia 1919-ben Sopronba költözött, ahol tovább folytatta működését. 1949-ben újabb változás történt, az intézmény egyes karai fokozatosan Miskolcra kerültek: előbb a gépészmérnöki képzés, majd a bányász- és kohászmérnöki szakok is. Ennek eredményeként alakult ki a mai intézményi örökség, melynek köszönhetően a selmeci hagyományokat a Miskolci Egyetem és a Soproni Egyetem együttesen őrzi.
A Miskolci Egyetem hagyományőrző karai:
- Műszaki Földtudományi Kar
- Műszaki Anyagtudományi Kar
- Gépészmérnöki és Informatikai Kar
- Állam és Jogtudományi Kar
- Gazdaságtudományi Kar
- Bölcsészettudományi Kar
- Egészségügyi Kar.
Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola.
Kép forrása: Fortepan, adományozó: Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
A selmeci diákhagyományok háttere
A diákhagyományok főként az iskola önszerveződő diáktársaságaiból alakultak ki. A diáktársaságok szerveződésének a háttere az volt, hogy az egyes nemzetek, nemzetiségek, azonos térségből érkező diákok kisebb csoportosulásokat alkottak. Tehát a szerveződéseknek a selmeci bányászati iskola jellegéből adódó sajátosságok voltak az alapjai, hiszen Mária Terézia az egész birodalmat szakemberekkel kiszolgáló intézménnyé fejlesztette a selmeci akadémiát, ennek köszönhetően pedig a Kárpát-medence magasabb szintű iskoláira jellemző nyelvi sokszínűség fokozottabban volt jelen.
Az évszázadok során a kialakult szokások szerves részévé váltak az intézmény életének, és az akadémia Sopronba, majd részben Miskolcra költözése után is fennmaradtak. Az új helyszíneken a hagyományok tovább gazdagodtak, miközben megőrizték eredeti értékeiket és szellemiségüket.
A selmeci diákhagyományok legismertebb elemei közé tartozik az egyenruha viselése, a szigorú rend szerint működő diáktársaságok rendszere, valamint a különleges ceremóniák szerint zajló szakestélyek. Szintén fontos szerepet töltenek be a generációról generációra öröklődő diáknóták, amelyek a daloskönyvekben maradtak fenn, valamint a közös nótázás hagyománya. A végzős hallgatók búcsúztatásához kapcsolódik a valétálás szokása, amelynek kiemelkedő eseménye a fáklyás Szalamander-felvonulás és a valétabál.
A selmeci hagyományok azonban jóval többet jelentenek a külső szokásoknál és ünnepi eseményeknél. Lényegük az úgynevezett „selmeci szellem”, amely a hallgatói közösségek összetartozását és értékrendjét fejezi ki. Ennek alapjai a vidámság, a barátság, a közösség iránti felelősség, a választott hivatás szeretete és a hazaszeretet. A hagyományok célja nem csupán a múlt emlékeinek megőrzése, hanem olyan közösségi élmények és kapcsolatok teremtése is, amelyek erősítik az intézményhez való kötődést, valamint segítik az egymást követő hallgatói nemzedékek közötti kapcsolat kialakulását és fennmaradását.
A több mint két és fél évszázados selmeci örökség napjainkban is élő hagyományként van jelen a műszaki és erdészeti felsőoktatásban, és fontos szerepet játszik a hallgatói közösségek identitásának formálásában.
Ez az 1905-ös leírás nagyon jól szemlélteti a selmeci hagyományok kiemelt szerepét és egyediségét:
„Magyarországon igazi diákéletet úgyszólván csak Selmecbányán van. Budapesten természetesen szó sem lehet ilyesféléről, ahhoz a város túlságosan nagy, de akárhány kísérlet történt is, hogy Kolozsvárott, vagy egy egy vidéki jogakadémián egységes testületi szellem fejlődjék de ezek a kísérletek mind meddők maradtak. Csak a selmeci diákok maradtak meg ósdi viseletükkel, ósdi szokásaikkal a régi diák tradíciók őrzői, ifjúsági kongresszusokon minden esztendőben feltűnt a selmeci csapat, amely mintha egy más világból jött volna. És a veszekedő, monoklis, gamasnis nagyvárosi jogászocskák valami homályos tisztelettel nézték annak az akadémiának képviselőit, amelyben még él a régi eszmék ereje, amelyben még komolyan veszik a régi diák ideálokat.”
(Uj Idők, 1905. január 29.)
A diáktársaságok
A selmeci hagyományok egyik legfontosabb letéteményesei a diáktársaságok, amelyek napjainkban is aktív szerepet töltenek be a hagyományőrző hallgatói közösségek életében. Működésüket saját belső szabályrendszer határozza meg, amely biztosítja a közösségek folytonosságát és az értékeik továbbadását.
Bár az egyes diáktársaságok szervezeti felépítése és szokásai eltérhetnek egymástól, számos közös jellemzővel rendelkeznek. Többségük alapító okirattal, saját jelképekkel és diáknótával rendelkezik, tagjaik pedig rendszeresen találkoznak közösségi és hagyományőrző rendezvényeken. Kiemelt feladatuknak tekintik a selmeci örökség ápolását, ennek részeként részt vesznek a balekoktatásban, a daltanításban, a szakestélyek szervezésében, valamint kapcsolatot tartanak más hagyományőrző intézmények hallgatói közösségeivel is.
A diáktársaságok nem csupán a hagyományos ceremóniák és szokások fenntartásában játszanak szerepet, hanem a közösségi értékek továbbadásában is. Tagjaik általában erős kötődést éreznek a selmeci örökséghez, és fontos feladatuknak tekintik a „selmeci szellem” megőrzését és továbbadását a következő generációk számára.
A Miskolci Egyetem diáktársaságai:
Dudujkavölgyi Rókák Baráti Társasága, Anczug Tanszék Baráti Társaság, BAKElit Baráti Társaság, Borsodi Homályos Baráti Társaság, Bursch Brigád Baráti Társaság, Cantusok Köre,Igazságot Szent Ivó Kosainak Baráti Társaság, Jogász Örökbaráti Egyesület, Kohász Akadémisták Köre Baráti Társaság, Korhely Baráti Társaság, Lajhár Tanszék Baráti Társaság, Leányvári Boszorkák Baráti Társaság, Miskolci Akadémisták Baráti Társasága, Miskolci Fogd a Kupát Társaság, Miskolci Szalamandrák Baráti Társaság.
Balekavatás
A selmeci diákság felépített az intézményen belül egy sajátos belső hierarchiát. Ennek az alapja a balekavatás. A hierarchia mind vagyoni vagy nyelvi, mind egyéb társadalmi hovatartozástól független. Szigorúan az iskolán belüli szerephez kötődik. Hogy milyen szerephez?
A frissen beiratkozott hallgatók a pogányok. Ebből a státuszból csak balekavatással lehet megszabadulni – ez egyfajta keresztelkedés. Mindegy, hanyadéves az illető, ha ezen nem esett át, akkor pogány marad. A balekok feladata, hogy az ő felette álló firmát kövesse, tanuljon tőle, és persze betartsa a balekok tízparancsolatát. Hogy hogyan lehet a balek státuszból továbblépni? Legalább három éve az egyetemen tanuló hallgató válhat firmává, ha túlesett már a balekavatáson, és persze ha betartotta a szabályokat. A firmák, amint elérték az iskola elvégzéséhez szükséges tanulmányi időt, ismét szintet lépnek. Ha nem végezték el időre az iskolát, veteránok lesznek, a végzősök pedig filiszterek.
Egy 1968-as balekavatás leírásából pedig megtudhatjuk, hogy Miskolcon milyen hagyományok éltek/élnek ezzel kapcsolatban a modern korban.
„A mintegy 40 balekjelölt még a délelőtti órákban megérkezett Alberttelepre és a fiatalok néhány órás bányajáráson vettek részt. Természetesen vezetőik gondoskodtak arról, hogy ez ne a szokásos módon történjék, hiszen az avatásnak az a lényege,hogy minél jobban kitoljanak az elsőévesekkel. Este, vacsora után, a művelődési ház nagytermében került sor a tulajdonképpeni balekavatás, amelyen megjelentek a Borsodi Szénbányák vezetői az egyetem bányamérnöki karának oktatói, élükön Pető Szilveszter egyetemi docens, nyugdíjas bányamérnökök és jó néhányegyetemi hallgató a felsőbb évfolyamokról.
Az évszázados szokás szerint először is megválasztották a tisztségviselőket: a szent és sérthetetlen elnököt, az elnök szavait kiforgató kontrapunktot, a házigazda szerepét betöltő majordomust és a balekok parancsnokát, a luxmajort. A bányamérnöki karon ma már nők is tanulnak, az ősi szabály viszont kimondja, hogy a szakestélyen a szebbik nem képviselői nem vehetnek részt. Ezt az ellentmondást úgy oldották meg, hogy a lányokat fiúsították, vagyis egy nagy, fából készült borotva segítségével jelképesen megnyírták a hajukat és férfinevet adtak nekik. A balekavatás igen vidám hangulatban folyt, az elsőévesek csak terítetlen asztalhoz ülhettek, ők szolgálták fel az italokat, s a szokások értelmében semmiben sem lehetett igazuk.”
(Borsodi Bányász, 1968-03-27 / 13. szám)
Szakestély
A szakestélyek ünnepélyes diákrendezvények, melyeknek formája és szertartásrendje a mai napig nagyrészt megőrizte a Selmecbányán kialakult hagyományos kereteket.
A szakestélyek zártkörű események, amelyeken kizárólag meghívott vendégek vehetnek részt. A résztvevők között megtalálhatók az adott szak hallgatói, testvérszakok képviselői, oktatók, veteránok és hagyományőrzők. A részvétel egyik fontos feltétele, hogy a meghívottak a hagyományok szerint már átestek a közösségbe való befogadás szertartásán.
A szakestélyek minden esetben meghatározott célhoz kapcsolódnak, amely befolyásolja az esemény tartalmát és hangulatát. A hagyományos alkalmak közé tartozik például a balekkeresztelő, a Firma-, Gyűrű-, Kupa- és Szalagavató Szakestély, valamint a Gyászszakestély és az Egyenruha-avató.
A szakestélyek hivatalos része szigorú rend szerint zajlik. Az események menetét hagyományos szabályok és ceremóniák határozzák meg, amelyek betartásáról kijelölt tisztségviselők gondoskodnak. Ezek a szertartások nem pusztán formai elemek: fontos szerepük van a közösségi értékek közvetítésében, a hagyományok továbbadásában és a résztvevők közötti összetartozás erősítésében.
Íme egy 1919-es leírás egy soproni szakestélyről, mely a Selmecbányai Akadémia Sopronba költözésének az évéből maradt ránk:
„Összejöveteleket, amelyeket a bányászati és erdészeti főiskola hallgatói tanáraik jelenlétében végig mulatni szoktak. A Sopronba menekült selmeci diákok felhasználták a május elsején azt az alkalmat, hogy a szesztilalmat egy napra felfüggesztették és a kaszinó kistermében megtartották hosszu évek óta először azt a szakestélyt, amely a selmeci akadémiának háromszáz éves tradíciója.”
Soproni Napló, 1919-05-03 / No. 28
Kohász kupák Miskolcról vasútállomás
Kép forrása: Wikipédia
Bursch-nóták
A selmeci hagyományok fontos elemei a Bursch-nóták, amelyek generációk óta meghatározó szerepet töltenek be a hallgatói közösségek életében. Ezek a dalok nem csupán szórakozást nyújtanak, hanem erősítik az összetartozás érzését, a közösségi identitást. A közös éneklés a szakestélyek, az ünnepségek és más hagyományőrző rendezvények elengedhetetlen része, amely összeköti a különböző hallgatói generációkat.
A hagyomány szerint a dalok három nagy csoportba sorolhatók: szaknótákra, diáknótákra és mulatós nótákra. A szaknóták az egyes szakmákhoz és hivatásokhoz kapcsolódnak, a diáknóták a hallgatói élet eseményeit és érzéseit örökítik meg, míg a mulatós nóták elsősorban a közösségi együttlétek vidám hangulatát szolgálják.
A selmeci diákkultúra számos olyan dalt őrzött meg, amelyek idővel túlnőttek az egyetemi közösségeken. Közülük az egyik legismertebb a „Ballag már a vén diák…” kezdetű dal, amely egy korábbi bányászdal átdolgozásából született, és a ballagási hagyomány részeként az egész országban ismertté vált.
A Bursch-nóták között különleges helyet foglalnak el a szakok himnuszai. A legrégebbi és legnagyobb tiszteletnek örvendő énekek az úgynevezett ősi szakok himnuszai: a Bányászhimnusz, a Kohászhimnusz és az Erdészhimnusz. Ezek a dalok minden jelentősebb ünnepség és hagyományőrző esemény meghatározó részei, és a selmeci daloskönyvek alapvető darabjai. Az idők során az újabb szakok is megalkották saját himnuszaikat, tovább gazdagítva a selmeci dalkincset.
Selmecnek üdv! Pohárhoz cimborák!
Filiszter-népség mind tokát ereszt
És, mint az ördög, szabadságba kezd.
Szabad madár a selmeci diák!
Kacintsatok, éltessük a hazát!
Az ősszokás legyen nektek paizs,
De gondoljatok a halálra is.
Szabad madár a selmeci diák!
Egy teli pohárt a nők szerelméért!
Ki asszonyszivet soha meg nem ért,
Mint érdemetlen, — nem lehet barát!
Szabad madár a selmeci diák!
A szabad szóért egy pohárt tovább!
Ki az igaz szót eltitkolni kész
Az szánalomraméltó gyászvitéz!
Szabad madá a selmeci diák!
Férfierőért rúgjon egy vivát!
Ki dalt, szerelmet s a bort megveti
Lenéző részvét jusson csak neki!
Szabad madár a selmeci diák
Koccintsatok a merész tettekért!
Ki fontolgatja, hogy mi lesz a vég
Erőszaknak az megadja magát.
Szabad madár a selmeci diák!
A diákságért a végső pohárt!
Míg végítélet gyászos napja jön
Daloljátok e szép dalt gyöngyözőn:
Szabad madár a selmeci diák!
(Bursch-nóta a Losonci Újság 1911.07.20-i számából)
Valetálás
A valétálás a végzős hallgatók búcsúját jelenti egyetemi éveiktől és közösségüktől. Nem egyetlen eseményről van szó, hanem egy hagyományokban gazdag folyamatról, amely a végzős tanév során zajlik, és a ballagással zárul. Az ebben részt vevő hallgatókat valétánsoknak vagy valétálóknak nevezik.
A végzős évfolyamot a Valéta Bizottság képviseli, amelynek munkáját a valétaelnök irányítja. A valétálás azonban nem automatikusan jár minden végzős hallgatónak. A hagyomány szerint azok vehetnek részt benne, akik egyetemi éveik során aktívan kapcsolódtak a selmeci diákhagyományokhoz, elfogadták azok értékrendjét, és betartották a rájuk vonatkozó szabályokat.
A valétálás első jelentős állomása a Szalagavató Szakestély, amelyen a végzős hallgatók, megkapják szakjuk valétaszalagját. Ezt követi a Gyűrű- és Korsóavató Szakestély, ahol felavatják azokat a jelképes tárgyakat, amelyek a végzéshez és a közösséghez való tartozáshoz kapcsolódnak. A valétagyűrű és a korsó a hallgatói élet meghatározó emlékei, egyben azt is jelzik az egyetemi közösség számára, hogy viselőjük tanulmányainak befejezéséhez közeledik.
A valétálás csúcspontja és lezárása a ballagás, amelynek gyökerei a selmeci hagyományokig nyúlnak vissza. A szokás később az egész országban elterjedt. A ballagás egyik leglátványosabb és legismertebb eleme a Szalamander-felvonulás.
Szalamander
A szalamander eredetileg olyan ünnepélyes felvonulás volt, amelyet a selmeci akadémisták kizárólag különleges alkalmakkor tartottak meg. Ilyen volt korábban az első bányajárás, szakestély, és persze a valetálás.
A szalamander ma már inkább csak a ballagás egyik fontos eleme, szertartása. Hisz ekkor a várostól búcsúznak a végzős diákok. Kígyóvonalban, egyesével vonulnak fel, és végigmennek az egész városon. A diákok egyes sorban vonulnak, és az utca egyik szélétől a másikig mennek keresztbe, hogy minél nagyobb kanyarokkal, minél lassabban járják végig a várost.
Erdészek szalamandere Selmecbányán
Kép forrása: wikipedia
Miskolci identitás és selmeci diákhagyományok
A selmeci diákhagyományok miskolci folytatása mára jóval túlmutat az egyetemi közösség keretein, az elmúlt évtizedek során Miskolc városának kulturális örökségévé, és helyi identitásának meghatározó részévé váltak.
A hagyományok jelenléte nem csupán az egyetemi életben érzékelhető. Számos olyan esemény alakult ki, amelyet a város lakói is sajátjuknak tekintenek, és amely rendszeresen megjelenik Miskolc kulturális életében. Ezek közül a legismertebb a végzős hallgatók búcsúztatásához kapcsolódó szalamander-felvonulás. A fáklyás menet nemcsak az egyetem hallgatói számára jelent fontos hagyományt, hanem a miskolciak számára is olyan eseménnyé vált, amely a város életének megszokott és várt része.
A hagyományok beágyazottságát jól mutatja, hogy a Szalamander alkalmával a város vezetése is rendszeresen jelen van. A végzős hallgatókat minden évben Miskolc polgármestere köszönti, ezzel is kifejezve, hogy a selmeci örökség nem kizárólag az egyetem, hanem az egész város közös értéke. A több mint egy évszázada Miskolcon élő hagyományok így hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetem és a város között különleges kapcsolat alakuljon ki.
A selmeci hagyományok tehát nem csupán egy történelmi diákkultúra fennmaradását jelentik. Miskolcon olyan közösségi és kulturális örökséggé váltak, amely generációk óta formálja a város arculatát, erősíti az egyetemhez való kötődést, és fontos szerepet játszik a helyi identitás alakításában.
Források
- Selmeci diákhagyományok a szellemi kulturális örökség oldalán
- A Selmeci Bányászati és Erdélszeti Akadémia Sopronba helyezése
- Soproni Napló 1911.
- Losonci Újság 1905.
- Borsodi Bányász 1968.