Finkey Ferencet jogtudósként ismerjük, munkássága a büntetőjog területén meghatározó. Nem csak egyetemi tankönyvei, de egész szakmai életműve a mai napig fontos olvasmány, munkái az anyagi büntetőjog, a büntetőeljárás-jog és a büntetés-végrehajtás területén egyaránt maradandóak. Azonban a modern kriminálpedagógia elméleti alapjainak letételében is fontos szerepe volt. 

A XIX. század végére és a XX. század elejére a börtönügy önálló tudományterületté fejlődött, és a büntetés-végrehajtás a büntetőjog szerves részévé vált. A börtöntudomány fejlődését jelentősen elősegítette a korszak kriminálpolitikai szemléletváltása, amelyet az úgynevezett reform vagy pozitivista irányzat megjelenése és a nevelés központi szerepének előtérbe kerülése jellemzett.

A témában Finkey Ferenc így nyilatkozott:

„A classicus iskola megvédte a túlzó naturalisták heves ostrom ával szemben a mai tételes büntetőjog két legfontosabb oszlopát: az egyéni felelősség és az emberi igazság eszméit,

vagyis megmentette a büntetendő cselekmény és a büntetés fogalmait a jövő büntetőcodexei részére, — a kriminológia viszont kiszabadította a büntetőjogot a classicus büntetőjogászok jogászi orthodoxiájából, a büntetőjogi vizsgálódások körébe vonta a bűntettest, annak egyéniségét és környezetét s így uralkodóvá tette az egyénítés és a társadalmi védekezés elveit.”

(Finkey Ferenc: A motívumok értékesítése 1910, Budapest)

A korszak reformerei tehet alapjaiban gondolták újra a büntetés célját és eszközeit. A megtorlás helyett egyre inkább az elkövető javítása, nevelése és társadalomba való visszavezetése került előtérbe. Ez a szemléletváltás nemcsak a börtönügy fejlődésére gyakorolt jelentős hatást, hanem a modern büntetés-végrehajtás alapelveit is hosszú időre meghatározta. 

Finkey Ferenc pedig hozzájárult az új tudományterület alapjaihoz, fogalmai kialakulásához. Elsőként vezette be a „kriminálpedagógia” fogalmát a magyar szakirodalomba, és azt a neveléstudomány alkalmazott ágaként határozta meg. A korábban használt „javítás” helyett a „nevelés” kifejezést részesítette előnyben, hangsúlyozva, hogy az elítéltek fejlesztése nem csupán fegyelmezést, hanem tudatos személyiségformálást jelent. Úgy vélte, hogy a büntetés célja nem pusztán a megtorlás, hanem az elkövetők testi, értelmi és erkölcsi fejlődésének elősegítése, valamint a társadalomba való visszavezetésük. Kiemelte a jellemformálás és az erkölcsi nevelés jelentőségét, végül pedig határozottan kiállt amellett, hogy minden ember nevelhető, ezért még a visszaeső vagy súlyos bűnelkövetők esetében sem szabad lemondani a változás és a fejlődés lehetőségéről. Ez a szemlélet a maga korában rendkívül haladó volt, és számos eleme ma is meghatározza a modern büntetés-végrehajtás gondolkodását. 

Finkey Ferenc a 20. század elejének egyik legjelentősebb magyar jogtudósa volt, aki nemcsak a büntetőjog, a büntetőeljárás-jog és a büntetés-végrehajtás tudományának fejlődésére gyakorolt maradandó hatást, hanem a modern kriminálpedagógia hazai elméleti alapjainak megteremtésében is úttörő szerepet játszott.

Munkássága jól példázza azt a tudománytörténeti korszakot, amikor új, összetett tudományterületek jelentek meg, amelyek már nem szorítkozhattak egyetlen diszciplína kereteire. Gondolkodásában egyértelműen felismerhető a sárospataki református szellemiség hatása. A Sárospataki Református Kollégiumban elsajátított erkölcsi értékek, a személyes felelősség, az önfegyelem, a közösség szolgálata és a művelődés tisztelete egész életében meghatározták szemléletét.