Szekszárdi művészettörténeti szabadegyetem – „Az idő metszeteiben…”
Művészetek Háza
Szekszárd
„Vár a Szajna s elrejt a Bakony…” – A 20. század első felének magyar képzőművészete – Dr. Aknai Tamás, professor emeritus, művészettörténész előszava a Művészettörténeti Szabadegyetem 2025-26-os évadához
Hangulatkeltő hasonlatként különös képet idézünk fel. A kép nem idegen a feladatunktól, de ha az egy jéghegyé, már magyarázatot követel. Különösen akkor, ha a magyar képzőművészet történetében kísérlünk meg mélymerüléseket végezni. Mert a jéghegyek is sokfélék lehetnek. A vízszintek felett nagy táblára hasonlítanak, míg mások kupolaszerűek. Vannak ék alakú, egy vagy több csúccsal rendelkezők. 9/10 részük azonban a víz felszíne alatt rejtőzködik. A hasonlat? A magyar kultúra felszínén őrzött, jól látható csodálatos teljesítmények hátterében – mint egy jéghegy esetében is az egykori gleccser rétegei – láthatóvá tehetők a felszín minőségeit alátámasztó keresések, fiakók, vállalások és bukások, félsikerek és elhallgatások. Emberi választások, sorsok. A műalkotás a szépség, a harmónia vagy a jelentések komplexitásának sokszor titokzatos üzenetei miatt – a kultúrák történeti idejétől függetlenül – ma is az érdeklődés középpontjában áll. Észre kell azonban vennünk, hogy a 20. század első felének nemzeti kultúrájában új és hangsúllyal rendelkező helyet kapott a klasszikus művészet normáinak érvényesülése mellett az avantgárd művészet is. A nemzeti sajátosságok kifejezése mellett a nemzet feletti kulturális igazodások, egyeztetések igénye. Mint afféle antitézis, melyben az elvont természetű, a groteszk, abszurd műalkotások közös szervezőelve: az eszmény meglétének vagy éppen hiányának érzékisége jelenti a szintézis alapját. A tíz „fejezetből” álló sorozat kísérletet tesz arra, hogy a 20. század magyar vizuális művészet történetének 1890-től 1945-ig tartó folyamatát az egymást kiegészítve teljessé tevő művészek, műfajok, műalkotások, mozgalmak kevéssé ismert, de egymástól elkülöníthető egységeiben, alkalmanként 100-150 műtárgy segítségét igénybe véve mutassuk be.
A nyolcadik előadás címe: „AZ IDŐ METSZETEIBEN…” – SZENTENDRE
A Szentendrei Művésztelep, más néven Szentendrei Iskola egykori nevezetes alkotóműhely Szentendre 1979 óta Pismány nevet viselő városrészében. A telepet 1929-ben hozta létre a Szentendrei Festők Társasága. Alapítói Bánáti Schwerak József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Pándy Lajos, Paizs Goebel Jenő, Rozgonyi László voltak. Eszményeik között ott voltak a Római, a Nagybányai Iskola hagyományai. A ’20-as, ’30-as években többnyire olyan látásmódú festők alkottak a városban, akik elsősorban a konstruktív irányvonalat képviselték. Az egykori Nagybányai Iskola tradícióinak és a konstruktív szellemű képzőművészet ötvözésére törekedtek. Szélesebb értelemben valamennyi, Szentendrén is alkotó művész tevékenysége jelenti a korabeli szentendrei képzőművészetet, amely Szentendrei Iskola néven is ismert. A legközvetlenebbül Vajda Lajos és Korniss Dezső alkotói művészete kötődik Szentendréhez. Elsősorban a természeti és épített környezetet festették, és az itt élő lakosok hagyományaiból merítették motívumaikat. A modern stílusok közül elsősorban a szürrealizmus és a nonfiguratív művészet jegyében alkottak. A „szentendrei művészet” ugyanakkor nem csak a kolónia tagjaihoz köthető: számos, különböző generációhoz tartozó, eltérő festői stílust képviselő művész élt és alkotott a városban. A nyári hónapokban itt dolgozott a Nyolcak hajdani tagja, Czóbel Béla, aki ekkorra már könnyeden oldott, franciás festői stílust alakított ki (Műteremben, 1922). Vajda Lajos művészetében a város és környékének motívumai, épületei, népművészete hatott. Parasztbarokk házhomlokzatok (Szentendrei házak feszülettel, 1937), szerb ikonok és önarcképek (Felmutató ikonos önarckép, 1936) vetítődnek egymásra finomvonalú ceruzarajzain. A fiatalon meghalt Vajda útját barátja, Korniss Dezső folytatta, geometrikus rendbe szerveződő festményein a magyar népművészet groteszk hangvétellel párosul (Tücsöklakodalom, 1948). Ámos Imre festészete a zsidó kultúrában gyökerezik, képein vallási szimbólumok jelennek meg (Kabbalista, 1938., Sötét idők, 1940). Az ő hatásukra sok más művész is kapcsolódott Szentendréhez és környezetéhez, például Szántó Piroska, Bálint Endre, ill. az ő barátja, Tornyai János is festett Szentend-rén az 1930-as évek elején. Ide tartoztak még Ilosvai Varga István, Göllner Miklós, Kántor Andor, Miháltz Pál, Czóbel Béla, Vaszkó Erzsébet, Barcsay Jenő, Kmetty János, Kerényi Jenő, Deim Pál, Balogh László.
